Pik Katalin: A Fehér Kereszt-modell evaluációja
Kitekintés: családmegtartó programok az USA-ban. Értékelő kutatás 1996-ban a Fehér Kereszt Gyermekvédő Alapítvány befogadó családjainál 1993-ban elhelyezett és hazatért gyermekek családjának helyzetéről.
Családmegtartó programok az USA-ban
Intenzív családmegtartó programokról először az Egyesült Államokból adott hírt a szakirodalom. Közös sajátosságuk, hogy viszonylag rövid ideig tartó, intenzív gondozással igen jó eredményeket tudtak felmutatni. A gyermekek és vér szerinti családjuk együttes gondozásával kívánják elérni, hogy a gyerek ne kerüljön ki a családból. Elveik hasonlítanak a preventív gyermekvédelem elveihez, módszereik nem azonosak, de sok szempontból tanulságosak lehetnek.
A Homebuilders-program
Ez a kezdeményezés 1974-ben indult Washington Államban. Főbb pontjait Jill Kinney, David Haapala, Charlotte Booth és Shelley Leavitt1 nyomán ismertetjük. Tulajdonképpen egy intenzív krízisintervencióról van szó, mely a családok otthonában folyik szociális munkások közreműködésével. Alapvető céljuk, hogy a gyerekek családból történő kiemelését megelőzze. A résztvevő családok kiválasztása úgy történik, hogy a gyerekek az azonnali kiemelés veszélyével néznek szembe, melyet az állami ellátás szociális munkásai, a gyermekvédelem szakemberei állapítanak meg. Ők azok, akik ezt elkerülendő ajánlják a családokat a programba. A problémák lehetnek:
- abúzus,
-elhanyagolás
-egyéb családi agresszió
-bűnözés
- mentális betegségek, akár a gyermeknél akár a szülőnél.
Ha bekerül egy család a programba, intenzív ellátást kap. A terapeuták (ezek a mi fogalmaink szerint képzett szociális munkások, a cikk is felváltva használja a két fogalmat. A magyar szakmai fejlődés sajátossága, hogy terapeuta nálunk a szakmai szóhasználatban a pszichológus. Az alábbiakban azonban én is a cikk logikáját követem) a nap 24 órájában elérhetők, a hét minden napján egy hónapon keresztül, hogy az adott krízisben segítsenek, a továbbiakban pedig, hogy olyan készségeket tanítsanak a család tagjai számára, melyek használatával a további krízisek elkerülhetők. Körülbelül ezzel foglalható össze röviden a program a szakmai célja.
1974-ben kezdték tehát ezt a munkát és 1990-ig 5314 esetük volt. A programban való részvétel befejezése után három hónappal a családok 95%-ában nem emeltek ki gyereket! 12 hónap után is 88% volt ez az arány, amely meglehetősen impresszionáló, ha arra gondolunk, hogy csak olyan családokat vettek be a programba, ahol azonnal elvitték volna a gyereket az aktuális helyzetben.
A tíz Washington állambeli megye után 1987-ben New York City Bronx városrészében is bevezették ezt az ellátási formát. A népszerűség miatt egy egész intézményrendszer látszik kiépülni, hiszen sokfelől érkeznek információk, tanácsot kérő levelek. Emiatt tréning és konzultációs csoportokat, előadásokat is tartanak a program elindítói.
A Home-start-program
Ez egy másik intenzív program, mely az előzőhöz hasonlóan a családok egybentartását szolgálja.
Ugyancsak 1974-ben indult és első négy évét összegezte Willem van der Eyken2. Megnézte, kik vettek részt a programban, ki volt tehát a célpopuláció. Kiderült, hogy többségében azok az egyedülálló, alacsony jövedelmi anyák, akik mondhatni a túlélésért küzdöttek. 90%-ban nagyon alacsony volt a jövedelmük, 40%-uk volt egyedülálló, 25%-uk gyereke a veszélyeztettek listáján volt, 13%-ban valamilyen kisebbséghez tartoztak.
Az egyik fontos családi jellemezőnek az tűnt, hogy szinte minden családban hiányzott a jól definiált szociális háló. Az anyák izoláltak voltak, vagy annak érezték magukat, nem tudták gondjaikat senkivel megosztani. A családokat nemcsak saját családjuk, szomszédaik, szűkebb közösségük utasította el, de a szociális ügyekkel foglalkozó hivatalokban is ők voltak azok, akikkel senki nem szeretett foglalkozni. Ők voltak mindig a "problémás családok". Az "egészséges" családokban mind az anyának, mind a gyerekeknek sokféle szociális kapcsolata van. A Home-Start önkénteseinek feladata lett, hogy először ők legyenek a külső kapcsolat mind az anya, mind a gyerek számára és rajtuk keresztül nyíljon ki társadalmi kapcsolatok rendszere .
A Home-Start egyszeri ötleten alapult, mint talán minden hatékony szociális munka. A lényeg, hogy egyik anya segítsen a másiknak. Az önkéntes segítő az, aki valahogy megtanulta, hogyan boldoguljon problémáival, és ő az, aki átadja tudását annak a többnyire tapasztalatlan fiatal anyának, akinek még nem sikerült megszereznie a gyermeknevelésben, a társas viszonyok kialakításában a hatékony módszert. Mindez nem került sok pénzbe, – hiszen az önkénteseknek nem kell fizetni és képzésük sem kerül sokba – ami nem hátrány. Természetesen nem minden társadalomban van megfelelő számú, tudását a másik rendelkezésére szívesen bocsátó anya, aki önkéntes munkát tud és akar végezni. Maga a modell azonban figyelemre méltó abban, hogy az önkénteseket hogyan lehet szakmai segítség mellett a jóléti szolgáltatásokba bevonni. 1990-ben már 138 Home-Start modell működött.
A programok hatékonysága
Marianne Berry egy 1992-es tanulmányában3 összefoglalva értékeli az utóbbi húsz évben egyre népszerűbbé váló családmegtartó programokat, azon programokról van tehát szó, amelyek elveit a Fehér Kereszt Alapítvány is osztja. Berry megkísérli kihámozni a rendelkezésére álló adatokból, hogy milyen demográfiai vagy egyéb családi jellemzők mentén mutatkoznak szignifikáns különbségek, melyek azok a program összetevők, azaz a hatásért felelős faktorok, amelyek a tanulmányokban megjelenített nagymértékű hatásosságot okozták. Nem annyira az evaluáció elvi problémáiról ír a szerző, hanem a munka összetevőiről. Mitől is történik meg, hogy 75-90%-ban sikeresek az intenzív családmegtartó programok?
Berry 367 esetet vizsgált Kaliforniában három év alatt. Megnézte, milyen jellemzői voltak azoknak a családoknak, ahol a gyermek kiemelése nem történt meg és milyenek azoknak, ahol igen. Kulcsfontosságúnak tűnt néhány faktor, de érdekes módon a demográfiai mutatók nem jelentettek semmit a sikeresség szempontjából. Valamelyest jobb gazdasági szinten voltak a sikeresen gondozott családok, de ez a különbség csekély mértékű volt.
A szolgáltatás komponensei között voltak azonban olyanok, melyek számottevően befolyásolták a sikert. A gondozási idő 2,5 hónap volt átlagban. 67 órát fordítottak a terapeuták4 az egyes családokra, kb. 6 órát hetente. A szolgáltatás több mint egy harmada otthon zajlott. A vizsgálat szerint a szolgáltatás időtartama nem befolyásolta szignifikánsan az eredményt, de hogy az idő hogyan lett elosztva a különböző munkaformák között, már jelentősnek mutatkozott. Azok a családok maradtak együtt jelentősen nagyobb arányban, ahol a munka főként a családok otthonában zajlott. A konkrét szolgáltatások nyújtása ugyancsak szignifikánsan jobb eredményt mutatott. A konkrét szolgáltatások alatt pl. a család ellátásának megtanítását, az élelembeszerzés útjainak megtanítását, a szülői szerepminták tanítását értették. Szignifikáns összefüggés mutatkozott a kiemelés megelőzésében a lakás általános állapotának javulása, az általában vett életkörülmények javulása, az egészségi állapot javulása és a gyerek fejlődésében mutatkozó javulás között.
Nem volt szignifikáns összefüggés a gyermekgondozás minőségének javulása, a gyerekek fegyelmezésének javulása és a gyerek otthon tartásának eredményessége között. Ugyancsak szignifikánsan befolyásolta az eredményességet a család mentális állapota és kapacitása. Azonos minőségű szolgáltatás nyújtása esetén a mentálisan sérültebb, vagy egyszerűen mentálisan gyengébb családoknál kisebb volt a siker valószínűsége. Ezekben a családokban nagyobb fokú egyébként a gyerekek elhanyagolása is.
A programokban részt vevő családok legtöbbjének (99%-a) volt lakása és csak 12% használt drogot. E két utóbbi tényező (a hajléktalanság és a szerek használata) azonban 1987 óta aggasztóan megnövekedett és az áttekintett tanulmányok nem igazán foglalkoztak még ezzel a gonddal.
Berry tanulmányából az következik tehát, hogy a rövid távú szolgáltatás nyújtás akkor igazán hatékony, ha konkrét dolgokban ad segítséget és a közösségi forrásokat mobilizálja. Azok a családok, akiknek a szülői készségek gyakorlásában nyújtanak tréningszerű segítséget, akiknél a lakásuk fizikai állapotát javítja a beavatkozás, meglehetősen nagy valószínűséggel maradnak továbbra is családok. A javuló tendencia még a munka lezárása után egy évvel is mérhető maradt.
Nem tudhatjuk azonban meg a vizsgálatból, hogy a családok vajon azért kerültek-e jobb állapotba, mert megkapták ezeket a konkrét segítségeket, vagy egyszerien az történt, hogy ezeket a konkrét segítségeket lehetett legkönnyebben nyújtani. Kutatások lennének szükségség annak megállapítására, hogy a konkrét illetve a "lágy" szolgáltatások relatív hatékonysága mit is jelent. Berry nem vizsgálta az esetleges "visszaeséseket" sem.
A fentebb ismertetett Homebuilders program szociális munkás kutatói két vizsgálatot folytattak, melyeknek célja volt, hogy megtudják, a program nélkül mi lett volna a gyerekekkel? Ez mutatta meg mind a programban dolgozó szociális munkásoknak, mind a finanszírozóknak, mennyire volt hatékony a munka.
Az egyik vizsgálat 1976-77-ben fiatalkorú bűnözőkkel folyt. Két csoportra osztották a vizsgált személyeket. Az egyik csoportot a program résztvevői alkották, a másikat azok, akik nem fértek be a programba, a Homebuilders szűkössége folytán. (Csak feltehetem, hogy a kimaradás a véletlenen múlott, nem volt más befolyásoló tényező, de a cikk erre a komoly módszertani problémára nem tér ki). Akik bekerültek: 73%-ban a családban maradtak, akik a telítettség miatt kimaradtak: 72%-ban kiemelésre kerültek a családból.
A másik hatásosság vizsgáló tanulmány mentális betegek két csoportját elemezte hasonló módszerrel: akik a Homebuilders telítettsége miatt nem kerültek be a programba és akik bekerültek: az arány: 20 % családban maradó gyerek azoknál, akik nem részesültek intenzív gondozásban és 100% azoknál, akik a komplex programban részt vehettek.
Természetesen a gyerek otthon maradása vagy intézetbe kerülése csak egy része a problémának. A másik a család funkcionálása. Vajon a Homebuilders program jobb családi működéshez vezetett-e? Mit és hogyan tudhatunk meg valamit egy család működéséről? A program értékelő kutatásának erre is ki kellett térnie, hiszen a Homebuilders céljai között szerepelt a családi funkciók javítása, helyreállítása.
Az egyik legjobb módszernek bizonyult ennek mérésére a rögzítési eljárás alapját képező célok elérésének skálája. Kettőtől négyig állítanak fel célokat a családokban a terapeuták és ezután hetente nézik a folyamatot. Ha nincs fejlődés, megváltoztatják a kezelési tervet. Más formális mérési módszereket is alkalmaznak, mint pl. globális felmérési skálát és a gyermek viselkedésének listáját
Legtöbbször a kliensek visszajelzésein alapulnak az értékelések. Pl. az 1985-ben végzett vizsgálatban megkérdeztek négy megyében 284 klienst a munka befejezése után azonnal, 3 hónappal és egy évvel később. 12 kérdést tettek fel, (ezek közül néhányat mi is feltettünk 1996-ban az 1993-ban gondozott Fehér Kereszt-programban részt vevő családoknak. )
A Homebuilders programot sokan értékelték formálisan és informálisan, kívülállók is. A külső auditálóknak is megvannak a maguk korlátai. Rendszerint a célok elérésének mértékére és a költségekre fókuszálnak, de amint a kliensek történeteihez érnek a rögzített anyagokban vagy magukkal az érintettekkel beszélnek, azonnal visszafogják magukat attól, hogy megkíséreljék azt rekonstruálni, mi is történt valójában a családokban. Úgy gondolják, hogy ettől az objektivitás sérülne.
A Homebuilders kitalálói és működtetői ara a meggyőződésre jutottak, hogy a program validitását a személyes beszámolók alapján lehet mérni. Valóban, ekkor tudhatjuk meg, vajon nem a statisztikai adatokkal való bűvészkedésről van-e szó? Valóban az élő, problémákkal küszködő emberek sorsának javulásáról, terheik csökkenéséről beszélhetünk-e? Életükben történt-e valami javulás vagy csak a politika csinálóknak szólnak a szép statisztikai táblák és mindössze a szociális szolgálatokban dolgozók újabb munkahelymegtartási akciójáról van-e szó? A valódi történéseket pedig kizárólag az esetek elemzése kapcsán ismerhetjük meg. Ezt a tapasztalatot messzemenően osztva megpróbáljuk a helyettes szülői tevékenység, illetve a Fehér Kereszt-modell működését minél több eset, esetrészlet bemutatásával értékelni.
Ugyancsak az intenzív családmegtartó szolgáltatások értékelésének kérdéseivel foglalkoznak Rzepnicki munkacsoportjában is a University of Chicago-ban5.
A szerzők az Illinois Államban működő Illinois Family First programot vizsgálták meg részletesen, néhány más programot is szemügyre véve.
A központi cél egy ilyesfajta értékelésnél -mint leszögezik-, hogy olyan információink legyenek, amelyeknek alapján el lehessen dönteni egy-egy programról, hogy az
a.) megtartandó-e,
b.) működik-e, vagy sem.
A kulcsfigurák (politikusok, vezetők, a programban közvetlenül résztvevők, kutatók) érdekei nem mindenben esnek egybe, ezt is figyelembe kell venni az értékelésnél, az adatok kezelésénél, mint ahogy erre már korábban utaltunk.
Sokféle célt lehet az evaluáció során kitűzni. Egyik: a kliensek és a program leírása során monitorozni a szolgáltatást, adatokat szolgáltatni a program támogatásához, esetleg továbbfejlesztéséhez. Az értékelés egy másik célja lehet, hogy megnézzük mennyire hatékony a család-központú, intenzív szolgáltatás, amelynek célja, hogy a családokat megtartsa, ezzel csökkentve az egyéb szolgáltatások költségeit.
Mivel nagyon sokféle célt jelölnek meg a különböző programokban, a chicagoiak az értékelést a következő kérdésekre szűkítik:
–a programok relatív hatékonyságának mérésére
–a szolgáltatás, szolgálat elemzésére.
A fenti vizsgálatban félig strukturált interjúkat folytatott a projekt stábja (akik az összekötő szerepet vitték az intézmények irányába is) a vezetőkkel és a stábbal, ezekből sokat megtudhattunk arról, hogyan alkalmazkodnak a szociális munkások egy-egy gyakorlati modellhez, mennyire lelkesen vesznek részt a munkában. Megtudhattuk azt is, milyen a gyermekjóléti szolgálatok viszonya (amelyek a program felügyelőszervei voltak) a privát ügynökségekkel (amelyek a programot végrehajtották).
A sokféle felmerülő módszertani problémát itt most nem érintjük, bővebben kifejtettük másutt. 6
A Fehér-Kereszt modell helyettes szülői szolgáltatásának evaluációja
Miért kerül sor a szociális szférában is egyre gyakrabban a tevékenység evaluálására, a programok hatékonyságának, minőségének értékelésére? Mit jelent az evaluálás, amely egyre inkább "divatba jön" nálunk is? Részletesen másutt fejtem ki erről álláspontomat 7. Itt csak egy rövid idézetet adnék közre : "Az értékelő kutatás a társadalomtudományok kutatási eljárásainak rendszerező alkalmazása szociális beavatkozást nyújtó programok koncepcióinak, tervezésének, alkalmazásának és hasznosságának felmérésére. " Ezt a meghatározást Peter Rossi és Howard Freeman adta meg, klasszikusnak számító könyvükben.8 Sokkal többről van tehát szó, mint szociológiai kutató módszerek korrekt alkalmazásáról. Az evaluációt oly módon kell fejleszteni, alkalmazni és elvégezni, hogy mind a politikai érdekek, mind a program érdekei szem előtt legyenek, és úgy kell lefolytatni, hogy a döntéshozók -akik tehát a forrásokat biztosítják- számára világos legyen, miről van szó. A neves szociológus kutatók hangsúlyozzák, hogy nem a technikai problémák municiózus kidolgozására kell helyezni a hangsúlyt: az evauációt végzőknek meg kell érteniük azoknak a programoknak a lényegét, amelyekről az értékelést elkészítik, involválódniuk kell bizonyos értelemben abba a folyamatba, melynek az értékelés részét képezi.
A program tehát valamilyen hiány pótlására jött létre. Egyes, kiemelten fontosnak tűnő pontjait fogjuk értékelni a későbbiekben.
Természetesen mindenki azt szeretné ebben a szakmában, ha elmúlna a munkanélküliség, a hajléktalanság, a kriminalitás, ha a családok minden gyereket fel tudnának nevelni, éspedig olyan feltételek között, hogy a felnőtt gyerekek körülményei új családok alapítását is lehetővé tegyék. Szeretnénk azt hinni, hogy valamiféle "morális rekonstrukció" csökkenteni fogja a hatékony szociális programok iránti szükségletet, hogy az emberi szolidaritás - és talán a közösségi szociális munka- változtat a viszonyokon. De katasztrofálisan naivak lennénk, ha azt hinnénk, hogy így minden szociális probléma meg fog oldódni. Még jó ideig nem nélkülözhetjük a jól átgondolt szociális programokat és az ezek javítását célzó evaluációs munkákat.
A gyermekjólét szolgáltatások iránti igény meglehetősen egyértelmű, talán megkérdőjelezhetetlen, mind a szociálpolitikai döntéshozók, mind a szélesebb közvélemény úgy véli, a gyermekek jóléte prioritást kell kapjon. De zavarba jövünk, ha átgondoljuk, mennyi mindenbe kellene a lehető legsürgősebben beleavatkoznunk és mindezt összevetjük az erre szánható források szűkösségével. Világos tehát, hogy érzékeny, jól kidolgozott eljárások kellenek ahhoz, hogy a problémahalmazban ne merüljünk el, hogy el tudjuk dönteni, mivel kezdjünk el dolgozni és melyik program melyik probléma megoldásában működhet a leghatékonyabban.
Világossá kellene tennünk, hogy
-egyrészt: eléri- e az adott program a célpopulációt?
- másrészt: a beavatkozás abban az irányban történt-e, amelyet a program ígért?
Az alábbiakban elsősorban azt fogjuk megvizsgálni, vajon a Fehér Kereszt Alapítvány a célpopulációban milyen mértékben érte el azt a célt, amit kitűzött programjában, azaz, mennyiben sikerült elérni, hogy a gyermekek a családban maradjanak az Alapítvány átmeneti segítsége után, valamint azt is, hogy a célt milyen módon érték el a családok. A családok működőképességének helyreállítása is a program céljai közé tartozik, erről is igyekeztünk képet alkotni.
Másodsorban: a célpopuláció összetételéről adunk áttekintést, azokról a megfigyelési egységekről tehát, akikre az intervenció irányult.
Harmadsorban: a megcélzott problémákat megkíséreljük meghatározni, leírni azokat a feltételeket, hiányokat amelyek megváltozatására létrehozták a beavatkozási módokat és ami ezzel szorosan együtt jár: a beavatkozásokról szóló beszámolókat is megkíséreljük értékelni. Egyes esetekben a program finomításának lehetőségére is kitérünk.
Nemcsak Magyarországon jelent problémát a gyermekvédelem egyik sarkalatos kérdése: családban tartani a gyereket intenzív gondozással, vagy valamifajta családon kívüli, intézeti vagy egyéb körülmények között védeni esetleg éppen attól a családtól, ahol bántalmazzák, elhanyagolják, vagy azoktól a körülményektől, melyek szükségessé tették a beavatkozást. Az ún. családmegtartó programok viszonylag széles körben elterjedtek. Rövid áttekintést adtunk néhány ilyen programról a fentiekben, hiszen a szemügyre vett magyar program is ezek sorába tartozik.
Módszerek
A fenti módszertani dilemmák átgondolása után az alábbi módszereket használtuk a Fehér Kereszt-modell evaluciójához:
Félig strukturált interjúk készültek az 1993-ban a Fehér Kereszt Alapítvány programjába került összes családdal 1996-ban, abból a célból, hogy megtudjuk, milyen változások történtek életükben és az Alapítvány által nyújtott segítség mennyiben járulhatott hozzá az esetleges javulásokhoz. Az 1993-as évben a gondozott családok képezték tehát az értékelő kutatás alapsokaságát. 19 család adatai kerültek feldolgozásra oly módon, hogy az 1993-as adatok alapján felkeresték az interjúkészítők a családokat 1996 tavaszán.
Az Alapítvány archívumában őrzött anyagaiból származó adatok kigyűjtése egészítette ki az interjúkat.
Az információkat az Alapítvány munkatársainak 1993-ra vonatkozó szóbeli közlései gazdagították.
A szakirodalmi áttekintés egyik fontos eredménye, hogy a programok validitásának megítésélét a személyes beszámolók alapján lehetett leginkább megítélni. Akkor mondhatjuk, hogy a program működik, ha alapvető céljait elérte, ezt pedig az érintett családoktól tudhatjuk meg. Amennyire lehetséges az egyes családoknál meg kell kísérelni természetesen standardizált méréseket alkalmazni.
Egy-egy standardizált mérés olyan eszköz, amely minden családnál vagy egyénnél alkalmazható. A szociális támogatottságot és a gyerek jólétét mérő eszközöket használják a leggyakraban az evaluációs technikákban. Mi skálázással tettünk kísérletet a támogatottság és a gyerek állapotának mérésére.
Vannak olyan eljárások, amelyek a klienseket körülvevő szociális hálót figyelik, és ennek minőségét mérik (strukturális mérések) míg mások a támogató változások kiterjedtségét figyelik (funkcionális mérések). Nem mindig vetik össze a támogató rendszerek elérhetőségét és az aktuális használatát, mi megpróbáltuk ezt is. Kérdezőink kitértek arra, volt-e a családok közelében elérhető szociális munkás szolgáltatás, és használták-e ezt. A szociális háló térképe egy nemrégiben kifejlesztett eszköz arra, hogy a szociális munkások jobban meg tudják tervezni munkájukat klienseikkel és a kutatás során megfigyelhető ennek a hálónak a kiterjedtsége, minősége. Ha a teljes hálót nem is tudtuk feltérképezni, de kérdezőink fejében benne volt, hogy több oldalról is megpróbálták megtudni, milyen segítséget kapott a bajba jutott család. (Meglehetősen lehangoló kép bontakozott ki -mint ezt az alábbiakban dokumentáljuk- ritka volt az az adatközlő, aki a szociális ellátórendszer valamely részéről pozitívan nyilatkozott volna abban krízishelyzeten, amikor a Fehér Kereszthez fordult.)
Tipikusan az interjúkat lefolytató szociális munkás hallgatók saját megfigyelései és a szülők közlései alapján alakul ki a kép a család és a gyerek működéséről. (Nem mindig pontos azonban az a kép, amit az eset feldolgozása során ki lehetett alakítani a gyerek állapotáról.)
A gyermek jólétére és a család működésére vonatkozó mérések sokszor nem megbízhatóak és nem érvényesek. Különösen a kliens elégedettségét mérő vagy a hasonló beszámolókon alapuló mérésekben fordul elő gyakran a vágyteljesítő faktor, mint zavaró tényező. Különösen óvatosnak kell lenni az single-group pre és post vizsgálata során. Kutatásunk pedig ezt a módszert alkalmazta. Nem biztos, hogy a változást a családban a beavatkozás eredményezte, lehet, hogy a statisztikai regresszió hajlik az átlag felé, vagy egyéb tényezők okozzák a látszólagos változást. Ezt, mint hibatényezőt nem hagyhatjuk ki következtetéseink megfogalmazásakor. Az interjúk alapján azonban meglehetős pontossággal rajzolódik ki az a kép, amely a szociális háló lyukait tárja a szemünk elé és az Alapítvány szolgáltatásait még ennyi év távolából is a családok túlnyomó része mint egyetlen kapaszkodót emlegeti.
Az alapvető kérdés volt tehát: a gyermek visszakerült-e vér szerinti családjához, ahhoz a családhoz, aki az átmeneti segítség eme formáját választotta. Ezt legegyszerűbben a család felkeresésével lehetett tisztázni, illetve egyes esetekben az állami gyermekvédelem intézményeinek adatait is fel kellett használni.
A kutatás tehát alapvetően interjús módszerrel történt. A kérdezést kiegészítette a gyerek helyzetének megfigyelése a családban. Az adatokat az Alapítvány archívumának feldolgozása tette teljessé.
Az értékelés alapja a vér szerinti család beavatkozás előtti és utáni állapota, azaz a gyerek helyzete ezekben a családokban. A program különböző, kitüntetetten fontos pontjait az interjúk tartalomelemzésével evaluáljuk. Kontroll csoportot nem alkalmaztunk, single-case pre-post test módon dolgoztunk.
Eredmények
Az 1993-ban felvett esetekről teljes körű felmérést végeztünk tehát, melynek alapján megkíséreltük a Fehér Kereszt Alapítvány munkáját evaluálni. Az 1993-as évben összesen 19 család 29 gyerekét helyezte el az Alapítvány befogadó családoknál. 16 családban készült el az interjú, 3 család elzárkózott az interjútól, róluk csak az adatok vannak meg. Az elzárkózó családok ugyan nem adták meg indokaikat, de feltehetően nem a program sikertelensége miatt döntöttek így, mert mindhárom esetben a gyerek jelenleg is a családban nevelkedik. Feltevéseink szerint tehát nem okoz kiesésük oly mértékű torzítást eredményeinkben, mely a vizsgálat validitását veszélyeztetné.